A betegeknek miről kell gondolkodniuk?

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Legnagyobb problémám a munkarehabilitációval, hogy a másik végén ott a pszichiátria. Nincs maradibb, ósdibb „tudomány” a pszichiátriánál. Különben mi más magyarázná, hogy 2020-ban Nyíregyházán még mindig a múlt század ’60-as évekbeli gyógyszerekkel kezelnek, ha a nyíregyházi pszichiátrián katasztrófaként élik meg, ha nincs haloperidol, nekem pedig cisordinolt, és leponexet(!) írnak fel. Ezek közül a cisordinol kevésbé ismert, az abilify-os fellángolásos időszak után előszeretettel írják fel boldog-boldogtalannak. Az abilifyt csodaszerként ünnepelték egy időben, festékadalékanyagból fedezte fel valamelyik hm… fura érdeklődésű szakember, de aztán rájöttek a pszichiátrián, hogy mindenkinek jobb lesz, ha egy huszáros fordulattal visszatérünk az 1950-es, 60-as évekbe. A leponexet „terápiarezisztens” skizofréneknek írják fel, akiken már – úgymond – semmi nem segít, a klasszikus, nyálcsorgató zombi gyógyszer. Állítólag ezt kellene szednem a cisordinol mellé. A haloperidolnak szintén rossz a sajtója, úgy tudom, a moszkvai iskola és a politikai pszichiátria előszeretettel alkalmazta, de az egész világon rosszul cseng a neve, lejáratta magát. Nem úgy a nyíregyházi pszichiátrián (a világ szívcsakrájában), ahol fontos szerként tartják számon.

A pszichiátria szerint a betegek jobb, ha nem gondolkodnak, vagy nem erről, „bízzák csak a szakemberekre”. Oké, rendben, de a pszichiátria mikor volt hajlandó számot adni arról, hogy mit miért csinál, és nem csak hazudozik a „kémiai egyensúlyzavar”-ról, és randomize gyógyszerez? A pszichológia mennyivel lett kevesebb attól, hogy felfedte a „műhelytitkait”, népszerűsítő és egyéb kiadványokban a laikusok számára is ismertette a folyamatokat, amiknek mentén dolgozik? A pszichiátria miért ragaszkodik tűzzel-vassal a megközelíthetetlenség, varázslóság mágikus mítoszához, hogy azt egyedül ők értik mit miért csinálnak, más földi halandó nem képes ezt a híres „tudományt” ép ésszel felfogni, követni? Talán azért mert nem is varázslóság, hanem csak bűvészség, és nincs mögötte semmilyen biztos tudás. Vagy, amiben én inkább hiszek, még csak nem is bűvészség, igazából ők sem tudják, mit miért csinálnak, hogyan tudnának akkor beszámolni róla? Persze, orvosi titoktartás, meg a betegek személyiségi jogának védelme a fényképezés és a hangfelvétel készítésének tilalma, kérdezem én, akkor miért kell a „beteget” olyan helyzetbe hozni, ami miatt méltatlan helyzetbe kerül, személyiségének nem megfelelő bánásmódban részesül?

Hm, a pszichiátria mindig kivétel. Megközelíthetetlen, rejtélyes, mágikus világ a kívülállónak. Bár nem mindenkinek. Csak mondják, hogy „bekerülni könnyű, kikerülni nehéz”, illetve nem is lehet, anélkül, hogy nyoma maradjon (a stigma). Némelykor szót emelnek pszichiáterek a stigma ellen, bár inkább ezt szeretik átpasszolni a társadalom egyéb szélmalomharcosainak, akiket aztán „Antistigma-díj”-jal jutalmaznak, ők maguk pedig köszönik, a mindennapi életben nem foglalkoznak ezzel, sőt, maguk is inkább gerjesztik. Mit gondoljunk arról a főorvos úrról, aki az udvaron „skizó kurva”-ként hivatkozik a betegre, pszichiáteri részről megkövetelt a maximális tisztelet, a beteg jogainak semmibe vétele viszont cserébe sokkal jellemzőbb. Így alakul ki az egyenlőtlen, patriarchális viszony a pszichiáter és a páciens között, illetve most már nem is a pszichiáter és a páciens között, hanem a pszichiáter és a hozzátartozó között, a pszichiátria velem szemben taktikát váltott, most már meg sem kísérel velem szót váltani (úgyis leírom), vissza a régi reflexekhez, a páciens háta mögött, lehetőleg csak a „hozzátartozóval” beszélni, de lehetőleg vele se sokat. Egy pszichiáter úgy van csak biztonságban, ha cinkos viszonyt alakíthat ki egy vagy több hozzátartozóval, és megszerezheti az ő vagy az ők szimpátiáját az embertelen terápiájához (vagy legalább a beleegyezését).

A munkarehabilitációt és a közösségi pszichiátriát, mint valamikori „reform” kezdeményezést is igyekszik a pszichiátria a hatókörébe vonni, a legjobb, amit tanácsolhat a betegnek, hogy ne hangoztassa a betegségét, se a társadalomban, se a közösségben, csak bízza rá magát a pszichiáterre, helyezze belé a bizalmát, cserébe a betegnek szemlesütést ajánl, mind a társadalomban, mind a közösségben, ahol dolgozik vagy „pihen”, magáról a „betegségről” (ha ugyan van ilyen) egy szót se, helyette minden más apró-cseprő dologról lehet beszélni, ami egy kis színvonalú életben előfordul. Így kerül szóba folyton az időjárás, a csapvíz minősége, a különféle szörpök és üdítők és kólák, ahelyett, hogy szóba kerülne egyáltalán maga a betegség, az állapot, amiben az illető van. Ideális esetben soha nem kerül szóba, a pszichiátert nem érdekli, illetve idő sincs rá, a közösségben nem ajánlott hangoztatni, a társadalomban pláne katasztrófa. Meg kell mondani azt is, sokszor nem a munkarehabilitáció vagy a közösségi pszichiátria vezetőségén múlik, hogy nincs párbeszéd. Ők gyakran nyitottak az ilyesmire, ami nagyon helyes, funkciójukból adódóan nyitottnak is kell lenniük minden ilyesmire. Valahogy magától elhal az egész párbeszéd a betegségről, illetve ki sem alakul. Nekem valahogy gyanús, hogy visszavezetnek a szálak a pszichiáterhez, aki egy olyan gyóntató pap helyzetében van manapság, akinek nincs ideje meghallgatni a hívek bűneit, de annyit tud tanácsolni nekik, hogy legalább ne terjessze őket a közösségében és a nagyvilágban. Helyette felírja a plusz gyógyszert, az elavult gyógyszert, a kísérleti gyógyszert, mikor melyiken „van támogatás”, aztán szarik az egészre, építi a nyaralóját, egy pszichiáter megfelelő ingatlan nélkül nem is pszichiáter, örülök, hogy legalább a külsőségekre adnak, amíg minket kibasznak a lakásainkból, mert a társadalomban félnek tőlünk, félnek az ismeretlentől, és nem is hagynak időt a magyarázkodásra, inkább a „vigyék el”, „tűntessék el” mentalitás hódít, ő nem olyan, mint mi, inkább jöjjön valaki, akinek fáj a lába.

Azt hiszem, a munkarehabiltáción kezdtem, és igyekeztem azon is végezni, most éppen a „gondolkodási időmet” a munkarehabiltációt illetőleg, hogy akarom-e én ezt egyáltalán, de az adott körülmények között a válaszom nagy valószínűséggel az lesz, hogy: NEM. Most belekezdhetnék ehelyett a terveim és álmaim felsorolásába, amit ezek helyett akarok, de még csak képlékenyen körvonalazódnak, és valószínűleg ettől már mindenki vagy a falnak menne, vagy elaludna, szóval inkább viszlát mára, talán majd legközelebb erről is lesz majd pár szó, ha tisztábban látok. Egyébként az jutott még eszembe, hogy milyen hálás téma ez a pszichiátria. Évek óta szidom, hömpölygésszerű bejegyzésfolyamokban, és még mindig tudok újat mondani. Elképesztő.

Pszichiátria, rehabilitáció, Skizofrénia
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. / In Progress: DE-BTK kommunikáció-médiatudomány, újságíró szakirány /

Leave a Reply