A barátságról

1 Star2 Stars3 Stars4 Stars5 Stars (No Ratings Yet)
Loading...

Vagyis, annak hiányáról – rövid összegzés

Több körben vesztettem már barátokat és ezt nem kívánom senkinek.

Először voltak a gyerekkorban, volt, akivel már 2 éves korom óta, volt, akivel 3 éves korom óta egyek voltunk, legjobb barátnők. Ez a szent hármas kitartott nagyon nagyon sokáig, együtt sirtunk, nevettünk huszonvalahány éves korunkig. Azt gondolom, hogy ez nem lehet olyan ritka jelenség!

Utána jött a főiskolás kör, mikor öten hatan, egy célban egyesülve jó barátnők lettünk. Ez a nemes cél nem volt más, mint az ösztöndíj elnyerése, hogy ne kelljen a szüleinknek tandíjat fizetni. Meg is valósult, és ez a kis kör is kitartott kb 10 évig, messze még a diplomaszerzés utánig.

Aztán jött a snitt, a diagnózis, és a második körös barátság el is múlt. Valószínűleg szoros kapcsolat volt a betegségem előjövetele és a szakítás a barátokkal között. Tény, nálam úgy tör ki a sub, hogy keresetlenül fogalmazok és bunkó, bántó vagyok mindenkivel, aki szóba áll velem, vagy éppenséggel csak úgy eltűnök…

Nagyon nagy szívfájdalmam volt a második kör elbukása, akikkel az elmúlt 2-3 évben sikerült telefonos illetve csetes kapcsolatig visszakanyarodni. Egyikükkel találkoztam is kb 4éve, de ennyi. Néha rám jön, hogy belőlem mi lehetett volna, ha ez az egész nyavalya nem tör ki volna. Van köztük vállalkozó, tulajdonos, régiós vezető, külföldi élet, és persze vegán blogger tizenkétezer lájkkal.

Ezen kívül minimum 2 gyerek mindenhol, valamint boldog házasság, legalábbis a net szerint…

A gyerekkori barátok nehezebben adták föl, nekik elég volt, hogy anya lettem, nem sokkal később. Anyaként már nem tudtam sem bulizni, sem pasikról beszélgetni, holott ők még nagyban keresték az igazit (amit én feladtam), hol Kanadában néger pappal, hol pedig a szeretőlét összes fájdalmával, titkolózásával. Ez alatt én itthon ültem és próbáltam az adósságomat valamint a fiam helyzetét rendezni, és ezt már a huszonéves barátságunk nem bírta ki.

Utána jöttek az anyukák. Tudod, akivel elkezdesz összejárni, mert a gyerekek szeretik egymást, legjobb barátok az oviban, suliban, és közben épül a kapcsolat az anyukákkal. Kávé, telefon, érdeklődés a hogy vagyunk iránt. Közben a mások kibeszélése sem maradhat ki a körmössel, fodrásszal, terápia helyett. Viszont mikor ezeket a felületes (?) kapcsolatokkal vagy körülvéve, a lelked látszatra meggyógyul, vagyis eléri a minimum barátság igény felső rétegét és ezzel még elevickélve szinte már elégedett is voltam.

Ám jött a házasság. Ezzel el is vágtam magam ismét, hiszen elkezdtek eltűnni ezek az anyukák is.

Addig addig, hogy mikor a sérvműtétem volt, egyetlen telefonívást és üzenetet sem kaptam, pedig majdnem meghaltam, mikor rosszul sült el a gyógyulás. Már a fiam sem tudtam vinni ez alatt a két, három, négy hónap alatt, mikor egyiknek megmondtam, hogy a házasságukat nem fogja megmenteni még egy lurkó, vagy éppenséggel foghiány miatt nem fog szerepelni a TV-ben, illetve el fog múlni az intenzív gyász a nagyszülő halála miatt.

Ennyi elég volt nekik is!

Már egy éve még ilyen anyukás barátságom, ismeretségem sincs. Ismétlem, se telefon, se cset, semmi. A macskánk volt a legjobb barátom! Nomeg a kutyusunk, amit férjem kapott tőlem tavaly karácsonyra. Szerencsém, hogy anyósom apósom még mindig szóba áll velem, nameg a szüleim, hiába a hatalmas korkülönbség, és a véleménykülönbség, azért beszélünk.

Mi maradt? Senki, a férjem nem tudja pótolni sem az egyszer egyszer szórakozni akaró partnereket, sem a körömlakkok színét megbeszélő ismeretséget, vagyis egész egyszerűen a női társaságot.

Mikor most kapott a fiam egy születésnapi meghívást egyik régi barátjától (akik eltüűntek csoportba tartozó, esküvőmön tanúként részt vevő anyukán keresztül, már feladtam őt is. Nem, nem maradok ott veled a 10 gyerek felügyeletében segítségként a zsúron (vagy hogy hívják ezt manapság, nem tudom), mert meg sem emelted a telefont egy éve, semmikor, nomeg a hívásaimat sem viszonoztad, nemhogy a csetes közeledésemet mikor könyörögtem egy kis nő szeretetért!

Fiam alkalmazkodott, mert velem együtt őt is ejtették és volt egy év magánya (rémes magatartásjeggyel) és már nem kell magyaráznom neki vajon miért nem jönnek át a haverok. Megsínylettük mind… Most, mikor a gyerek úja barátot talált a nyári táborban, fellélegeztem, legalább neki sikerült. Ami egyébként számomra is hozott egy kis pluszt, mindamellett, hogy játszón sem szól hozzám senki, legalább egy újabb anyuka, akivel összejárunk a gyerekek kedvéért és beavatjuk a másikat kis részleteben, egy egy téma kedvéért, amíg szervezzük az ottalvós partikat nekik…

Magányos vagyok, nem titkolom. A könyvek azért születtek, mert a szerkesztőm Aspergeres (fél évbe telt, mire bevallotta) és hihetetlen jó, rendezett, szervezett írássorozatot alkottunk így együtt! De ő is férjhez ment, a magazin pihen (az arlette.hu oldalon megtalálod) és az félig munka, félig főnök-beosztott viszony is megszűnt.

Örülnék pár tippnek, hogyan is építhetnék ki tartós jó barátságot, tényleg, hogy felnőttkorban hogyan szerezzünk ilyet. Ha van ötleted, oszd meg velem, légy szíves.

Leave a Reply